Terra

Terra: a lovagok kora, mikoris még a babonák, a misztikum, a vallás dogmái voltak a meghatározóak. Királyok, császárok, lovagok és a papok uralma volt ez. S mindent megtettek, hogy a pórnép félje s rettegje élete minden napját. Megszokott volt, hogy a nemkívánatos gyermekeket az öröklődés vagyoni része miatt, s a papok bigott elítélése okán, jobb esetben valaki háza előtt hagyták, rosszabb esetben elemésztették őket. Az eredetükre legtöbb esetben semmi nem emlékeztet, néhanapján azonban egy ékszer, egy zsebkendő hímzett monogrammal veszélyesen utalt jobb sorsukra, azonban az élet mindig is kegyetlen volt Terrán a legtöbb lakójára nézve. S ebben a hiedelmekkel teli világban mégis nyílott itt-ott a csodálatos Lélekrózsa. E csodás virágokat óvták és védték, és adták nemzedékről nemzedékre, mint valami ereklyét. A királyok ezen Lélekvirágokat üldöztették, hordozójukat karóba feszítették, ha rájuk találtak. Így nem maradt más választás, mint a bujdosás, és a láthatatlan élet, ami a csatornákban zajlott, a többség szeme elől elrejtve. Mendemondák alapján kerestették a Hatalmasok őket, de legtöbbször eredménytelenül. A sok-sok hajtóvadászat eredménytelensége még nagyobb haragot váltott ki annak okán, hogy a ház előtti csecsemőket elvitték, s nem a bigott, rettegő emberek nevelték fel őket. Hisz a Lélekrózsa átadható bárkinek, csak a megfelelő nevelés szükségeltetett hozzá. Így egyre többen lettek, akik rendelkeztek eme tulajdonsággal, s felnőttként Lélekvirággá váltak. Hihetetlen belső tűzzel rendelkeztek, és nem adták fel, bármi is érte őket, kitartottak a legvégsőkig. Adományokból éltek, hisz se állatot tartani, se növényt nevelni nem tudtak, ám jól értettek a gyógyításhoz, az emberi elmék felszabadításához. Harcosok is voltak köztük, de nem ám csak egyszerű hétköznapi emberek, hanem alakváltók, akikre vérdíj volt kitűzve, hisz a másság a világ legnagyobb vétke volt. Talán a másságuk adott ekkora erőt nekik az életben maradáshoz, küzdéshez és harcos, és mindeközben egy csodálatos tulajdonságukat nem feledték, a szeretet, ami a jelen időkben a leggyengébb oldaluknak tűnhetett. A csatornák világa is hierarchikus volt, hisz osztozniuk kellett a világ peremére szorult és ugyancsak üldözötteknek kikiáltott egyéb lényekkel. Állandó figyelemmel kellett követniük ezt a világot, hisz egy hiba, vagy ódanemfigyelés az életükbe kerülhetett. A babonákkal telített emberek, kik csak mendemondák alapján, és a Bíboros: Abu Roás kiáltványai alapján, amik a misék alapjait is képezték csak rettegni tudták eme alvilági életet, és soha nem merészkedtek le a csatornákba, még azok kijáratát is kerülték, este sötétedés után nem jártak az utcán. Hisz azt tartották az éjjel a démonok uralma alatt áll, ami ellen a Bíboros legnagyobb bánatára nem volt képes átvenni a hatalmat. De mindent megtett, hogy ezt elérje, ezért megvesztegetéssel é ármánnyal a maga szolgáltéba állított több démont és alakváltót, akik a gazdag zsákmányok és véres gyilkolások reményében elfogadták az ajánlatot, hisz nekik mindegy volt, embert; démont; alakváltót vagy éppen állatot marcangolnak szét. A két legerősebb közvetlen tanácsadói lettek a Bíborosnak, nappal emberi alakban mikor arra volt szükség, ám bármikor átváltoztak születési bélyegüknek megfelelően. Ők ketten, Arjan a nyomkövető démon, meghatározhatatlan számú alakot képes felvenni, gyorsaságban utolérhetetlen, mint ahogy kitartásában is, mindezeknél már csak a vérszomja nagyobb. A másik feltörekvő alakváltó Unisz igazán nagy falatra vágyik, ami nem más, mint a Sárkányok végleges kiirtása. Rögeszmésen és fáradhatatlanul kutatja a Sárkány ivadékokat, és egyenként a seregével vadássza le őket. 

Téth városában

Zaj nélküli este volt, még a szél sem susogott, amikor egy csuklyás alak osont végig az utcákon, lépteinek zaja sem volt. Szinte egybeolvadt a környező házak falaival, egy jó megfigyelő láthatta volna, hogy a kezében óvóan visz egy csomagot magával, lépteit egyre gyorsultak, mígnem elért egy csatorna nyílást. Bekémlelt, várakozott és figyelt. Az este csendjét semmi nem zavarta meg, így hát csomagját letette a csatornanyílásba, és mint akit nem érdekel a csomag sorsa, hiába a koszos ruhákból kiszűrődő halk nyöszörgés, sorsára hagyta. És ahogy hangtalanul jött, úgy is távozott, miközben a várost elborító ködben végleg eltűnt. A csomag mozgolódni kezdett, a nyöszörgés sírásba váltott át, a köd nyirkossága kezdte átitatni a rongyokat, és dermesztette a csecsemőt. Igaz nem tudta, hogy mozgolódásával és sírásával magára vonja a csatorna lakók figyelmét, jót és rosszét is. Ő csak létezett, s éhes volt, még anyja testének melegét sem érezhette máris elszakították tőle, mint egy fattyút. Sírása az eddigi csendben, mint valami kürt szólalt meg. A csatornából mozgolódás nesze hallatszott, sziszegés, súrlódás, és egyéb hátborzongató hangok. Ám ezt kardok suhogása és nyögések, visítások hangos zaja követte. Harc folyt bent, nem is akármilyen, a csecsemő sírására felébredt több démon mindenféle alakban, csúsztak-másztak a gyermek fele, nem siettek, hisz nincs annál nagyobb élvezet, mikor rákészülhetnek az áldozat szétmarcangolására. Csak azzal nem számoltak, hogy a közelben vert tanyát nemrég Arkhón a harcos. Ő is meghallotta a csecsemő sírását, eddig csak történeteket hallott a magára hagyott csecsemőkről, és most épp ide pottyant egy. Első pillanatban úgy vélte, neki ezzel semmi dolga nincs, őt csak a bosszúvágy hajtja, ám még is megmozdult valami benne az emberségéből. Még nem tudta mit is kezdhetne egy ilyen égből pottyant síró csomaggal a hátán, de elindult, hogy megmentse a síró csomagot, már ha mostanra nem falták fel a démonok. Legnagyobb meglepetésére ezek az alakok semmi kihívást nem jelentettek számára, és gyorsan végzett velük. A sírás egyre nagyobb lett a rongydarabok irányából, Arkhón fejében most az járt, ideje lenne valahogy elhallgattatni, mert idevonzza az élőket és holtakat egyaránt. Kezébe vette, szétnyitotta a rongydarabokat és szembe nézett élete legszebb szempárjával. A csecsemő csak nézte Arkhón arcát, majd mereven és elhalkulva belebámult tág pupillákkal Arkhón szemeibe. Így tölthettek több percet is, ám a harcos tudta valamerre menniük kell, magához ölelte a csecsemőt, és visszafutott vele a csatornába.

15 évvel később

Arkhón csak csak a fejét tudta fogni, fogalma sem volt, hogy most idétlen nevetésben törjön ki, vagy egy ezt a rakoncátlan kamaszt a lábaira fektesse és jól elfenekelje. Habár ezt utóbbi esetben számolnia kell azzal, hogy egy dühödt és harcolni akaró tüzes kamaszlány harcát is el kell viselnie. Így inkább próbálta nem figyelembe venni Greace-t, mintha ott sem lenne, és nem azon mesterkedne, hogy harc gyakorlásába vonja bele, ez a gyerek, mintha örökké fáradhatatlan lenne és még aludni sem akar. Így inkább magára vette a vélt ellenállhatatlan arckifejezését, és tovább mélázgatott. Eszébe villant, hogy mikor először vette kezébe, és milyen viszontagságokon mentek keresztül, mígnem rátaláltak a Lélekvirágok egyik csoportjára. Vezetőjük az igencsak szemrevaló Szemenhet volt, igaz évekig tartó közeledését mindig visszautasította, királynőhöz méltóan. Arról nem is szólva, hogy a két pincsikutyája Ahmon és Dahsur mindig ott lógtak körülötte, mint valami két véreb. Igaz, hogy eme két kutyuska különlegesen jó képességekkel voltak megáldva, sokszor ők mentették meg a Lélekvirágok eme kicsiny csoportját, a 15 év alatt csak néhányan csatlakoztak hozzájuk, s az utóbbi években pedig senki. Abu Roás bíboros hadjárata egyre nagyobb erőkkel folyt, és egyre sikeresebb volt. Arjan és Unisz.... Bárcsak a kezeim közé kaphatnám ezt a kettőt a bíborossal együtt, a kínok kínjait kapnák tőlem. De még a fegyverem is elkopott a sok démon és alakváltó irtása közben itt a csatornában, huh, de vágyom napsütéses napokra, kint a szabad ég alatt. No, de elég a nosztalgiából, harcra fel, különben is mit is képzel ez a lány, hogy így bökdös mindenhol a kardjával.

Na végre, kegyeskedett kikászálódni a rozoga székéből, és felállni. Ideje volt már, utálom mikor ilyen bambán néz maga elé, mit hisz csak azért bökdöstem a kardommal, hogy ne révedezzen.

-Greace! Most meg mit nézel olyan vádlóan? Felkeltem nem? Mehetünk edzeni, de csak akkor, ha végre összeszeded magad, és nem viselkedsz ilyen gyerekesen.-

Na most meg Arkhón csak utasítani tud, és megint a koromra emlékeztet, nem lehet mindenki olyan ősöreg, mint ő, és a többiek, mintha én tehetnék róla, hogy az egyetlen gyerek vagyok köztük, arról nem beszélve, hogy nem is akartam szerintem ide jönni közéjük, tehetek én arról, hogy állítólag meghaltak a szüleim, és valami idióta meg odadobbott a démonoknak? Egyre dühösebb vagyok megint, érzem, hogy a vörös sárkányom izzik a testemen, pont jó lesz ez a kis harc az ősöreggel, hogy a dühömet neki adjam.

-Bátya jól van na, nem is néztem vádlóan, megint mindent csak kitalálsz, mert ha látnál igazán, biztos nagyon sötét van itt, és ezért nem látsz kristálytisztán, akkor azt látnád, hogy mennyire fellelkesült vagyok, hogy végre kegyeskedtél felállni. És most ne gyere azzal a szöveggel, hogy megint gyerekesen beszélek, hanem harcoljunk már, és akár menjünk démonok ellen, úgy is rendesen elszaporodtak.-

– Jól van na induljunk a terünkre, de démonokra még nem megyünk kis harcos kisasszonyom.-

Most meg mit hajol meg, mint egy ficsúr? Úgy érzem mindig bolondot akar csinálni belőlem, és sose néz rám egyenrangú félként, de várjon csak, majd ha térdre kényszerítem, és a nyakának szegezem a kardom pengéjét. Most meg mi ez a lassú ütem, itt kószálhatok utána csigalépésben, most mást se kellene tennem, mint felvennem a harci tangám, meg kifestenem magam mindenféle jellel, akkor talán, ha más nem, a látványtól elfutna. És nem így haladnánk. No végre ideértünk, csak valahogy ezt a harcosnak mondott embert fel tudnám rázni a fásultságából, olyan, mintha élni sem lenne kedve már. Nem baj, rárontok, mint egy amazonhoz illik, a fene, máris kitér, és a nyakamon a pengéje. Nem baj, fordulás és ugrás közben szinte felülről láthatom, így egész másképp fest, ám ideje lenne a harcra is koncentrálnom, mi lenne, ha jól megfuttatnám, hogy edzésben tartsam? Ugrik ő is, közben megint a földre kerülök, de ellököm a lábammal, és újból fordulok, és ugrok, miközben suhintok egyet felé, szépen védi, kezd olyan lenni, mint egy harcos, végre ébredezik. Egyre gyorsabb, és védekezésre szorít.... Jééééééééé, hihihihi, hahahaha, eltört a kardja. Régen láttam ilyen vicceset, már a földön fekszem, és megállíthatatlanul nevetek, a hasamat fogva, néha összekuporodva.

– Greace, hagyd ezt most azonnal abba! Ez egyáltalán nem vicces, hanem nagyon is szomorú, és végzetes is lehet.

Most erre mit mondjak, a nevetésem, mintha sose akarna abbamaradni, és látom, hogy az Ősöreg egyre dühösebb, és lehet most az egyszer elfenekel, jó lesz meglógnom előle. Gyors futásnak eredek, itt liheg a hátamban, ott egy jó kis csatornanyílás, ahol még nem voltam, az pont jó lesz eltűnésre. Hát igen, megint ahogy én tervezem, sose lesz úgy, rég estem ekkorát, hátulról elkapott a kabátomnál fogva. Most kellene sírnom, hogy lelkiismeret furdalása legyen, és meggyalogoljon. Sírok is egyet, sokat gyakoroltam, hogy tegyem nedvessé a szemem, meg olyan szomorúan és fájdalmasan tudjak nézni, ahogy most. Csak el ne vigyorogjam magam.

– Ááááá, Greace, hova indultál? Még mindig nem érted, hogy egyedül bemenni a csatornanyílásokba neked tilos, és főleg most, hogy meg sem tudlak védeni a kardom nélkül. És ne sírj most itt nekem, te köszönheted ezt mint magadnak.-

Na most kell hangos zokogásban kitörnöm, az mindig hatásos volt eddig. Végre leguggol hozzám. Ügyes vagy Greace.

-Na gyere te igazán gyerek. Hadd vigasztaljalak meg, csak hagyd már ezt a sírást abba. Menjünk vissza a többiekhez, ezt a kard dolgot minél előbb meg kell oldanunk. Szemenhet ki tud menni a városba, őt ismerik és kedvelik, és többen tartoznak neki, biztos sikerül szerezni végre egy új kardot.-

Na még egy kicsit hüppögök, ne ússza meg már ilyen könnyedén, hogy hátúról csak úgy lehúzott. Most már kedvem sincs nevetni, főleg, hogy a várost emlegeti megint, úgy szeretnék kimenni oda, a többiek nem tudnak arról, hogy mikor ők nem figyelnek rám, én kiosonok a járatokon keresztül a városig és nézem a sötét nyílásokból az embereket és gyerekeket. Látom játszani őket, nevetni, boldogan futkosni, ilyen szabad életet akarok én is magamnak. Nem arra ébredni, hogy riadó van, mert jönnek a démonok és alakváltók, és ilyenkor még harcolni sem engednek, tényleg azt hiszik, hogy gyerek vagyok még, pedig ha tudnák.... Rejtett útjaim során, nem egy démonnal és alakváltóval megküzdöttem már, amit bohóckodok az Ősöreggel, azt azért teszem, hogy jobb kedve legyen, és ösztönös tudásommal ne vegyem el a maradék életkedvét. Mintha jó lenne neki az, hogy ennyire atyáskodhat felettem és értem. Tehát belemegyek a játékba. De mikor ennyire éget a Jelem, akkor nagyon kell az igazi harc, és gyilkolás. Hát ez lettem én, egy gyilkos, talán majd egyszer ezt is elfelejthetem, mint annyi minden mást, hogy ne őrüljek meg. Valahogy képes vagyok arra, hogy az olyan emlékeimet amikre nincs szükségem töröljem. Tudom már mit is fogok csinálni, kimegyek éjjel a városba, betörök egy kovácshoz, és a legszebb, lemutatósabb kardját elhozom apám helyett apának. Akkor biztos nagyon fog örülni, a lelkesedése is visszajön, és újra nagy harcos lesz, a Császár legjobb lovagja, ahogy mesélte. Na most meg itt ez az Ahmon, olyan fapofája van, mint egy bárgyú lónak. Igaz már kifigyeltem, hogy mire képes, és biztos nem láttam még mindent vele kapcsolatban, de nem semmi az alakváltása. Legalább két és fél méteres állat lesz belőle, olyan gyorsasággal, amit még nem láttam másnál. Na jó, maximum az én gyorsaságom éri utol, és még ilyen alakváltásra sincs szükségem. Kis majmok. Még azt sem látják, mi van a szemük előtt, mindenki azt hiszi rólam ahogy belebámul az ártatlan nagy őzikeszemeimbe, hogy én nem vagyok képes megvédeni magam, és csak egy nagy gyerek vagyok. Na megjött Dahsur is, őt kedvelem, jó humora van, és ahogy az Ősöreg elmeséli, mi történt, nevetésben tör ki, hálelluja, végre valaki más is nagyon viccesnek találja rajtam kívül.

– Greace, most itt rád semmi szükség, kérlek menj a többiekhez, egyél valamit és maradj nyugton.-

Hát ezt nem hiszem el, mindenből kizárnak, mindenből, most legszívesebben toporzékolnék, üvöltenék velük, hogy vegyék már észre a képességeimet. De ehelyett most is mit teszek, megyek a többiek közé, igaz nem enni, mert most az ételtől felfordul a gyomrom is, habár arra jó lenne, hogy lehányjam őket. Itt ülök, és hallgatom a mendemondákat, figyelek, hátha valami figyelemre méltót hallok, de valamiért ezek is visszafogják magukat, ha közöttük vagyok. Úgy érzem nem tartozom sehova, és senkihez. Mintha itt csak megtűrnének. El kellene szöknöm, ennél már minden csak jobb lehet, rosszabbat képtelen vagyok elképzelni. De azért mihelyt lehetőségem nyílik rá, és ki tudom cselezni az őrünket, elmegyek a kardért. Most ki kell eszelnem a részleteket, de úgysem zavar meg senki ebben, mintha levegő lennék. Egy vörös sárkányos levegő. Majd elégetem őket....