Terra

Terra: a lovagok kora, mikoris még a babonák, a misztikum, a vallás dogmái voltak a meghatározóak. Királyok, császárok, lovagok és a papok uralma volt ez. S mindent megtettek, hogy a pórnép félje s rettegje élete minden napját. Megszokott volt, hogy a nemkívánatos gyermekeket az öröklődés vagyoni része miatt, s a papok bigott elítélése okán, jobb esetben valaki háza előtt hagyták, rosszabb esetben elemésztették őket. Az eredetükre legtöbb esetben semmi nem emlékeztet, néhanapján azonban egy ékszer, egy zsebkendő hímzett monogrammal veszélyesen utalt jobb sorsukra, azonban az élet mindig is kegyetlen volt Terrán a legtöbb lakójára nézve. S ebben a hiedelmekkel teli világban mégis nyílott itt-ott a csodálatos Lélekrózsa. E csodás virágokat óvták és védték, és adták nemzedékről nemzedékre, mint valami ereklyét. A királyok ezen Lélekvirágokat üldöztették, hordozójukat karóba feszítették, ha rájuk találtak. Így nem maradt más választás, mint a bujdosás, és a láthatatlan élet, ami a csatornákban zajlott, a többség szeme elől elrejtve. Mendemondák alapján kerestették a Hatalmasok őket, de legtöbbször eredménytelenül. A sok-sok hajtóvadászat eredménytelensége még nagyobb haragot váltott ki annak okán, hogy a ház előtti csecsemőket elvitték, s nem a bigott, rettegő emberek nevelték fel őket. Hisz a Lélekrózsa átadható bárkinek, csak a megfelelő nevelés szükségeltetett hozzá. Így egyre többen lettek, akik rendelkeztek eme tulajdonsággal, s felnőttként Lélekvirággá váltak. Hihetetlen belső tűzzel rendelkeztek, és nem adták fel, bármi is érte őket, kitartottak a legvégsőkig. Adományokból éltek, hisz se állatot tartani, se növényt nevelni nem tudtak, ám jól értettek a gyógyításhoz, az emberi elmék felszabadításához. Harcosok is voltak köztük, de nem ám csak egyszerű hétköznapi emberek, hanem alakváltók, akikre vérdíj volt kitűzve, hisz a másság a világ legnagyobb vétke volt. Talán a másságuk adott ekkora erőt nekik az életben maradáshoz, küzdéshez és harcos, és mindeközben egy csodálatos tulajdonságukat nem feledték, a szeretet, ami a jelen időkben a leggyengébb oldaluknak tűnhetett. A csatornák világa is hierarchikus volt, hisz osztozniuk kellett a világ peremére szorult és ugyancsak üldözötteknek kikiáltott egyéb lényekkel. Állandó figyelemmel kellett követniük ezt a világot, hisz egy hiba, vagy ódanemfigyelés az életükbe kerülhetett. A babonákkal telített emberek, kik csak mendemondák alapján, és a Bíboros: Abu Roás kiáltványai alapján, amik a misék alapjait is képezték csak rettegni tudták eme alvilági életet, és soha nem merészkedtek le a csatornákba, még azok kijáratát is kerülték, este sötétedés után nem jártak az utcán. Hisz azt tartották az éjjel a démonok uralma alatt áll, ami ellen a Bíboros legnagyobb bánatára nem volt képes átvenni a hatalmat. De mindent megtett, hogy ezt elérje, ezért megvesztegetéssel é ármánnyal a maga szolgáltéba állított több démont és alakváltót, akik a gazdag zsákmányok és véres gyilkolások reményében elfogadták az ajánlatot, hisz nekik mindegy volt, embert; démont; alakváltót vagy éppen állatot marcangolnak szét. A két legerősebb közvetlen tanácsadói lettek a Bíborosnak, nappal emberi alakban mikor arra volt szükség, ám bármikor átváltoztak születési bélyegüknek megfelelően. Ők ketten, Arjan a nyomkövető démon, meghatározhatatlan számú alakot képes felvenni, gyorsaságban utolérhetetlen, mint ahogy kitartásában is, mindezeknél már csak a vérszomja nagyobb. A másik feltörekvő alakváltó Unisz igazán nagy falatra vágyik, ami nem más, mint a Sárkányok végleges kiirtása. Rögeszmésen és fáradhatatlanul kutatja a Sárkány ivadékokat, és egyenként a seregével vadássza le őket. 

Téth városában

Zaj nélküli este volt, még a szél sem susogott, amikor egy csuklyás alak osont végig az utcákon, lépteinek zaja sem volt. Szinte egybeolvadt a környező házak falaival, egy jó megfigyelő láthatta volna, hogy a kezében óvóan visz egy csomagot magával, lépteit egyre gyorsultak, mígnem elért egy csatorna nyílást. Bekémlelt, várakozott és figyelt. Az este csendjét semmi nem zavarta meg, így hát csomagját letette a csatornanyílásba, és mint akit nem érdekel a csomag sorsa, hiába a koszos ruhákból kiszűrődő halk nyöszörgés, sorsára hagyta. És ahogy hangtalanul jött, úgy is távozott, miközben a várost elborító ködben végleg eltűnt. A csomag mozgolódni kezdett, a nyöszörgés sírásba váltott át, a köd nyirkossága kezdte átitatni a rongyokat, és dermesztette a csecsemőt. Igaz nem tudta, hogy mozgolódásával és sírásával magára vonja a csatorna lakók figyelmét, jót és rosszét is. Ő csak létezett, s éhes volt, még anyja testének melegét sem érezhette máris elszakították tőle, mint egy fattyút. Sírása az eddigi csendben, mint valami kürt szólalt meg. A csatornából mozgolódás nesze hallatszott, sziszegés, súrlódás, és egyéb hátborzongató hangok. Ám ezt kardok suhogása és nyögések, visítások hangos zaja követte. Harc folyt bent, nem is akármilyen, a csecsemő sírására felébredt több démon mindenféle alakban, csúsztak-másztak a gyermek fele, nem siettek, hisz nincs annál nagyobb élvezet, mikor rákészülhetnek az áldozat szétmarcangolására. Csak azzal nem számoltak, hogy a közelben vert tanyát nemrég Arkhón a harcos. Ő is meghallotta a csecsemő sírását, eddig csak történeteket hallott a magára hagyott csecsemőkről, és most épp ide pottyant egy. Első pillanatban úgy vélte, neki ezzel semmi dolga nincs, őt csak a bosszúvágy hajtja, ám még is megmozdult valami benne az emberségéből. Még nem tudta mit is kezdhetne egy ilyen égből pottyant síró csomaggal a hátán, de elindult, hogy megmentse a síró csomagot, már ha mostanra nem falták fel a démonok. Legnagyobb meglepetésére ezek az alakok semmi kihívást nem jelentettek számára, és gyorsan végzett velük. A sírás egyre nagyobb lett a rongydarabok irányából, Arkhón fejében most az járt, ideje lenne valahogy elhallgattatni, mert idevonzza az élőket és holtakat egyaránt. Kezébe vette, szétnyitotta a rongydarabokat és szembe nézett élete legszebb szempárjával. A csecsemő csak nézte Arkhón arcát, majd mereven és elhalkulva belebámult tág pupillákkal Arkhón szemeibe. Így tölthettek több percet is, ám a harcos tudta valamerre menniük kell, magához ölelte a csecsemőt, és visszafutott vele a csatornába.

15 évvel később

Arkhón csak csak a fejét tudta fogni, fogalma sem volt, hogy most idétlen nevetésben törjön ki, vagy egy ezt a rakoncátlan kamaszt a lábaira fektesse és jól elfenekelje. Habár ezt utóbbi esetben számolnia kell azzal, hogy egy dühödt és harcolni akaró tüzes kamaszlány harcát is el kell viselnie. Így inkább próbálta nem figyelembe venni Greace-t, mintha ott sem lenne, és nem azon mesterkedne, hogy harc gyakorlásába vonja bele, ez a gyerek, mintha örökké fáradhatatlan lenne és még aludni sem akar. Így inkább magára vette a vélt ellenállhatatlan arckifejezését, és tovább mélázgatott. Eszébe villant, hogy mikor először vette kezébe, és milyen viszontagságokon mentek keresztül, mígnem rátaláltak a Lélekvirágok egyik csoportjára. Vezetőjük az igencsak szemrevaló Szemenhet volt, igaz évekig tartó közeledését mindig visszautasította, királynőhöz méltóan. Arról nem is szólva, hogy a két pincsikutyája Ahmon és Dahsur mindig ott lógtak körülötte, mint valami két véreb. Igaz, hogy eme két kutyuska különlegesen jó képességekkel voltak megáldva, sokszor ők mentették meg a Lélekvirágok eme kicsiny csoportját, a 15 év alatt csak néhányan csatlakoztak hozzájuk, s az utóbbi években pedig senki. Abu Roás bíboros hadjárata egyre nagyobb erőkkel folyt, és egyre sikeresebb volt. Arjan és Unisz.... Bárcsak a kezeim közé kaphatnám ezt a kettőt a bíborossal együtt, a kínok kínjait kapnák tőlem. De még a fegyverem is elkopott a sok démon és alakváltó irtása közben itt a csatornában, huh, de vágyom napsütéses napokra, kint a szabad ég alatt. No, de elég a nosztalgiából, harcra fel, különben is mit is képzel ez a lány, hogy így bökdös mindenhol a kardjával.